cskatica

Szerencsésnek mondhatom magam, mert idén is szólt a főiskolai barátnőm, hogy a szimfonikus zenekarba kéne jönnöm kisegíteni ha ráérek. A válaszom egyértelmű igen volt. Főleg azért, hogy kicsit kiszakadjak a szürke hétköznapokból.

Szerdán kezdődtek a próbák, szerencsére tanítás után így könnyedén meg tudtam oldani. Szerda este vidáman ültem kocsiba és őszintén nem is nagyon figyeltem az útra csak járt az agyam, hogy könnyen visszarázódjak, mert ugye több éve nem játszottam szimfonikus zenekarba.

Próbán kiderült, hogy azért kell egy kis idő, hogy visszaszokjak, és próba végére már mindenre emlékeztem,  mikor kire kell figyelni stb..

Szerencsére sok volt az ismerős arc, turnékról, fősuliról, így a hangulat is baráti volt 3 és fél nap volt 4darabra, ami nem mondható kevésnek, főleg úgy, hogy nemvolt egyszerű egyik sem. Debussy, Ravel, Wagner, Liszt művek.

Szegény La Valse-t hagytuk a végére és szerintem az volt a legnehezebb. Beosztottuk ki, mit játsszon, aztán elindult a darab. Számoltunk számoltunk csak úgy szaladtak az ütemek, aztán ahogy kezdett sűrűsödni az egész, rájöttünk ez is kimarad az is kimarad, így változtatnunk kellett a beosztáson. Kicsit úgy éreztük magunkat mint a cirkuszban, lassan már mindannyian mást ütöttünk, mint amit az elején megbeszéltünk. Észre se vettük és már vége is lett a próbának.

Utána jól megérdemelt ünneplés következett, mert egyik kollégánknak szülinapja volt. Hajnali 2ig ünnepeltük, szegény jól el is fáradt, de többször kérdezgettük, hogy BOLDOG VAGY??  Mi mást mondhatott volna, minthogy igen:) Aztán hajnali fél háromkor kérlelt minket a tulaj, hogy légyszi menjetek haza:)Nekem ez furcsa volt balatoni lányként itt csak azért kérlelnek, hogy térjünk be fogyasztani, nem azért, hogy menjünk haza. Persze szót fogadtunk ha már szépen kértek minket és haza mentünk.

A koncert szombaton jól sikerült, bár nem volt teltház, viszont egy barátnőm eljött az kisfiával és én ennek nagyon örültem.

Még mindig tele vagyok élményekkel és a hétköznapi tanítás is könnyedebben tellik.

Újévkor lehet új élményekkel gazdagodom.

Szerencsére a koncert napjára aztán teljesen kialakult ki mit fog csapkodni.

Újra visszataláltam a blogomhoz, sok-sok hónapos hallgatásom után. Újra kezdődik a munka, sajnos idén a külföldi nyaralás kimaradt, de azért pihentem jó sokat. Ismét volt ütős tábor, majd jött a térzene fesztivál, volt az abonyiak tábora és persze közben folyamatosan a két csoda csoki unokahugimmal voltam. Hol ők nyaraltak a “magyiéknál”, hol meg én utaztam Hozzájuk.

A nyár folyamán a kisebbik is “nagylánnyá” vált, végre maga mögött tudja a pelenkát:) A nagyobbik pedig komoly hölggyé érett. A velük töltött programok igazán szinessé sikeredtek.

Volt egy nap, mikor egész nap velem voltak. Gondoltam elviszem őket kirándulni a szomszédos Zamárdiba. Ekkor még a község “Sound”-tól mentes volt. Kalandosság miatt és hogy ne a szokványos úton menjünk,  ” hátsó” föld utat választottam és így talán pacikat is látunk. Azonban szomorúan tapasztaltuk, hogy  fél 10 a paciknak még reggeli időszak és  nem voltak kint. Üsse kavics, mentünk tovább a zamárdi kilátóhóz.  Tetszett a lányoknak, hogy látják a Balatont felülről már az odavezető útról is.

Megérkeztünk. A kocsi mellett egy hatalmas szederfa állt, persze a fekete mosolygós apró gyümölcsöt azonnal meg kellett kóstolni. Kisebbik unokahugim úgy döntött, hogy ő inkább a fatövében várna meg minket, de azonban hosszabb unszolás után sikerült rávennem, hogy a már a kilátó miatt jöttünk, másszuk meg a lépcsőt.

Nagy nehezen felértünk, és akkor jöttem rá, hogy az apróságok mellettem a beton korláton kívül semmit sem látnak, így felváltva felemeltem őket, de ők inkább már visszafelé igyekeztek volna, míg én még szívtam magamba a táj szépségét. Persze aztán a sírásos parancsot komolyan véve elhagytuk a kilátót. Mikor leértünk a kocsihoz és a beszállás következett, nagyobbik számomra elég idegen hangon közölte, hogy az ő lába tiszta lila, meg a szandálja is és azonnal töröljem le, mert szó szerint idézve”undorító”. Utólag visszagondolva a hangszínt a Hamupipőke egyik mostoha tesójától kölcsönözhette:) Na de visszatérve a lila lábhoz, nem volt egyszerű dolgom, mert egyszerűen nem jött le. Gondoltam gyorsan terelek és akkor majd megnyugszik, így beajánlottam egy játszó teres mókát, így kocsiba szálltunk. Teljesen véletlenül a házak takarásában előbukkant egy játszótér, ahol senki nem volt. Gyorsan leparkoltam kiszálltunk és ment a móka. Kisebbik egyből talált egy fa husángot és azzal dobolt és nagyokat mosolygott rám, dicséret persze nem maradt el. Nagyobbik pedig cirkuszi akrobatákhoz hasonlóan lengte a végig az összes mászókát:)

Hamarosan azonban eljött a délelőtti evés ideje, így újra kocsiba pattantunk és mégsem álltunk a helyi boltig, ahol szerencsére sikerült gyorsan végeznünk, mivel már a nagyobbik újra észrevette”undorító” lábát, így beígértem, hogy irány a Balcsi part és lemossuk. Így is lett.

Leértünk a partra, bugyira , és akkor még pelusra vetkőztek a picurkák, először a nagyobbat majd a kisebbet vittem.

A szeder tetoválás még mindig nagyon erőteljes volt. Így ismét a nagyot próbáltam mosdatni, amikor is megjelent a kisebbik és a lépcsőn megcsúszott, nagyobbik még egy lépcsőfokkal lejjebb esett. Ez pont ahhoz volt elég, hogy nagyobbik csupa víz legyen, így bátran dalolva kifektettem csoki hugit a partra. Már azért voltak nyaralók és nem nagyon értették egy barna gyereket miért napoztatok:)

Aztán szerencsére találtam még egy játszóteret ahol aztán elértük a végleges száradást. Az idő persze repült és már közeledtünk az ebédhez. a parkoló mellett még mosolygott ránk egy csőrikés kis csónak aminek nem tudtunk ellenállni, így csónakostul vidáman mentünk haza ebédelni.

Ebéd után a lányok is és én is:) nagyot aludtunk…

Kislányként alig vártam, hogy elmehessünk nagyszüleimhez és ott töltsünk két hetet. Nagy kert volt, kutya, hinta, homokozó és az elmaradhatatlan “medence”, ami igazándiból egy kád volt. Több mint tíz éve már sajnos “messszi” nagyszüleimm nem élnek, és több nyáron keresztül olyan üresnek tűnt az egész. Nem volt kert, kutya, udvar, ahova mondjuk hetekre elvonulhatok, töltődni. Tudom itt van nekem a nagy tó, de azért még ezek hiányoztak.

Szerencsére azt kell, hogy mondjam, hogy már nincs hiányérzetem, van egy hely ahova elmehetek töltődni. Életem emberének szülei  egy ilyen számomra “paradicsomi” helyen élnek. Körbe-körbe erdő, szőlő, kertben minden amit csak ember elbír képzelni. Ja és persze van egy kutyus is aki vadász szezonban keményen dolgozik, különben pedig a többi állatra ügyel (tyúk, macska) és alig várja, hogy nyíljon az ajtó és a bendőjének kervező étel kerülhessen elé.

Kád ugyan nincs a kertbe, de van helyette traktor, amit már én is vezettem:-) Járunk horgászni, biciklizni és bejárjuk őseink nyomát.

Aztán mikor eljön a búcsú pillanata mindig úgy érzem, hogy nem volt elég, még szeretnék maradni, de mivel már nem gyerek vagyok, így várminket itthon a munka.

Igazándiból itthon jövök rá a változásra, nyugodt vagyok, nem húznak fel az emberek, úton vagy a boltba, így tudom, hogy sikeresen feltöltődtem a pár nap alatt.

Nem vagyok egy nagy sport rajongó, de valahogy az eb, vb, olimpia, mindig a tv elé húz. Most sincs ez másképp, nézem az úszó eb-t és minden egyes magyar résztvevős számnál infarktus közeli állapotba kerülök. Azon tűnődtem, hogy vajon az úszóink, hogy élik ezt meg a vízből.

Aztán eszembe jut, amikor 7-8 évesen nővéremmel oda-vissza úsztunk egy helyi hotel feszített víztükrű medencéjében. Készültünk a Balaton átúszásra, úsztunk pólóban és deszkákkal, két hosszonként “kinyomtuk”magunkat a medencéből és fejest ugorva kezdtük újra és úsztunk-úsztunk megállás nélkül. Persze felvetődik a kérdés, hogy ez nem volt  unalmas? Meglepő leszek, nem volt. Szerencsére mindketten az ének-zene tagozatos osztályba jártunk és az ének óráknak köszönhetőn rengeteg népdalt, dalt ismertünk. Volt, hogy egy dalt “énekeltem” végig, volt hogy többet és így ment az idő.

Utólag visszagondolva fogalamam sincs, hogy tudtam a hosszokat is számolni, meg énekelni is, de valahogy megoldottam.

Ami még nehezítette az úszást, hogy mint az elején írtam ez egy hotel (hozzá kell tennem, jól menő) medencéje volt. Miközben mi úsztunk a vízben úszkált egy-két-három gumimatrac, idős “rózsa” sapkás nénivel, pálmafás, krokodilos gyerekekkel a labdázókról már nem is beszélve. Igazán csak akkor voltam mérges, amikor időre úsztunk és az egyenes helyett szlalomozva értünk át a túlsó oldalra.

Most gondolom megbotránkoztató leszek, de idővel megtanultam a láthatatlan folyómat üressé tenni, méghozzá úgy, hogy aki mellém jött azt bokacsonton rúgtam, így rájött, jobb ha nem közelít.  

Tegnap mikor megnéztem a postaládámat benne találtam egy levelet a fiók vezető bankomtól, kinyitottam és ugráltam örömömben, mert megérkezett az új bankkártyám. Hurrá, gondoltam végre megszűnik a bemegyek a bankba kiveszek pénzt, hanem már végre vásárolhatok kártyával. El is határoztam, hogy bemegyek a bankomhoz a kártyámért. Mikor délbe hazajött a párom mutogattam neki büszkén a levelet és akkor látom, hogy nem Siófokról küldték, hanem Pécsről, pedig kértem, hogy Siófokra küldjék a kártyám.

Kicsit elszomorodtam, de gondoltam felhívom őket. Van egy direkt szám amit hivogattam, de csak a géppel tudtam volna beszélni, azt meg kicsit feleslegesnek tartottam, mert ha ő még meg is “hallgat”, választ nem ad az biztos

Eközben az általam szeretett férfi vadul csapkodta a laptopján lévő betű rengeteget és új ügyfélszolgálatos számokat keresett, mikor végre találtunk egy fővárosi számot, a gépnéni közölte, hogy a mobil telefonról ez a szám nem hívható. Így egy kis időre felfüggesztettem az ügyintézést.

Délután elmentem a szüleimhez és nekifogtam újra az ügyintézésnek, de már ekkor vezetékes telefonról.Mikor végre kicsengett a telefonom, elmondtam a hölgynek, hogy mi  a problémám, közölte, hogy ő Pesten ül és kapcsolja a siófoki fiókot. /Ehhez csak annyit kell megjegyeznem, hogy a telefonkönyvből Siófoknál néztem ki ezt a számot./Mikor kapcsolták Siófokot 3pecig hallgattam a már slágernek mondható komolyzenét , mikor végre emberi hangot hallottam a másik oldalról. Elmondtam, hogy valami félreértés van, mert Siófokra kértem a kártyámat és Pécsről jeleztek, hogy megvan. Erre ő közölte, hogy kapcsolja a kollégát és mondjam el újra. Már láttam magamat amint félálomban a 100. ügyintézőnek fogok gratulálni éjfélkor, hogy ő ma 100. akivel beszélek és intézze már el, hogy a kártyám végre Siófokra érkezzen, de szerencsére ez nem így történt, kb 4percbe telt, kiderítette, hogy már “úton” van a kártyám (igazán viccesnek tartom, mikor arra gondolok, hogy a kártyám útra kelt, buszra szállt és lassan besétál a bankba), de megkönnyebültem, hogy röpke 3óra telefonálgatás után kiderült, hogy csak a pécsiek túlbuzgók voltak és a kártyám Siófokra érkezik…

Kattints ide a folytatáshoz »